Mindenki hozzon magaval meg egy ekezetet! Ej, itt meg a felkialtojel is mashol van, de nem ez az egyetlen nehezsegunk.
(Na jó, félre a tréfával, Kopernikusz óta ismerjük a billentyűzet-váltást.)
Szóval, van egy kis feeling abban, amikor az ember hajnal kettőkor érkezik meg a magyar-román határra. A magyar határőr fel se néz a Blikkből, a román viszont –mivel amúgy magyar – kötözködik. “Hová lesz az út, uraim?” – igy a kérdés, a válasz: hát Bukarestbe. Abszolút nem tűnhettünk dealereknek, egyes-egyedül a nagy éjszakában. Aztán továbbenged, mi pedig robogunk (harminccal) tovább az első Romániába eljutott Suzukival, át a nappal is vendégcsalogató pár tiz határmenti falun. És most, hogy egy fia közvilágitás sincsen bennük, még nagyobb a varázs, a sötétben minden utcában csakis Dacia-k vannak. Országimázs.
Egyébiránt már a határállomásra sikerült - a határőrökön kivül csak románul beszélő románokat delegálni, úgyhogy egy mókás matricavásárlás után úgy döntünk, hogy reggelig nem váltunk sehol semmit, amig nem nyit ki valami európai szinvonalú (ééééérted) bank.
Ez a pillanat Vajdahunyadon jön el, előtte egy óra alvás a kocsiban Magos Déva vára alatt – látszólag jó az épitőanyag, jelentem, csak az alatta mindent ellepő putrik állnak omlásra.
A bank után irány tovább, a közlekedés brutális, de ekkor meglátjuk a város határán épülő romapalotákat. Néhány bátortalan fotó után közelebb megyünk, miután lekanyarodunk, egy szelid bennszülött cigányasszony jótékonyan figyelmeztet bennünket, hogy az átkon túl fizikai bántódásunk is lehet, ha netán egy tévének forgatunk. Mivel úgyis csak fotómasina van a kezünkben, négy nyelven tagadjuk egyszerre, hogy “áááá, méghogy mi tévések? Privát, privát…!” – és tovább andalgunk Románia közepe felé.
A belső román falvakba érve mindenki a lócáján ül a ház előtt. Első pillantásra úgy tűnik, itt mindenki sepregetésből keresi a kenyerét., mert mindenki sepreget. Rácsodálkozunk a városok közlekedésére, a friss uniós tagként minden európlakáton magát tömjénező ország földes-saras “elkerülőútjaira”. Minden második-harmadik házon román zászlót fúj a szél, meg egy rakat autón is. Már várom az “Európa itt épül” – táblákat, bár először a villannyal kéne kezdeni. De senki ne gondolja, hogy 20 óra országlátás után EU-szkeptikus vagyok, dehogy.
Ipartelepekre gerjedő botcsinálta fotósként is ráununk a hatalmas, rozsdás “ipartemetőkre”. Irány Bukarest, a GPS optimista, ő nem lát ki az ablakon, és nem idegeskedik minden sávváltáson. Ellenberger mi igen, miazhogynagyonis. A Városban éppen ezekben a hónapokban zajlik a “céges autót mindenkinek”-mozgalom meghonosodása, ami nem Dacia, azon multinacionális cégek logói diszelegnek. Az EU-logót is feltüntetik minden tejbolton, kilósruhabolton, és mindenhol. Emlékeztek? Ez a láz nálunk is épp csak most pergett le.
Aztán a 20 óra vezetés után 15 óra alvás, hogy nappal is ki merjünk nézni a nyolcadik emeletről a városra, amely egészen tűrhető. De ezt majd egy másik bejegyzésben.
