HOLIDAY-ÜZEMMÓDBAN - Interjú Ákossal
2. rész
efzé: Régebben többször nyilatkoztad -a Bonanza-korszakodban főleg-, hogy színpadon, az előadások előtt mindig van benned egy bizonyos pozitív harctéri feszültség. Még mindig megvan?
Ákos: Persze, persze, kifejezetten. Az egy szakrális mozzanat, hogy az embert a jó sorsa a színpadra engedi. Ezzel a lehetőséggel jól kell sáfárkodni. Én azért szoktam imádkozni, hogy tisztességesen tudjam végezni a dolgomat, amit szeretek, és amiben nagyon sok örömömet lelem, de a leglényegesebb az, hogy ide emberek jönnek be, akik súlyos pénzt fizettek ki a jegyért. Ezért igyekszem azt nyújtani, amit tudok. És bizony az ember nem mindig 100%-os egészségi állapotban áll a színpadon, és akkor is 100%-ot kell nyújtani, mint ahogy a jó sztahanovisták szokták. Mondok egy példát: legutóbb Esztergomban pontosan azon a napon játszottunk, amikor a szemétégető-katasztrófa lezajlott. Másnap Siófokon az egész stáb olyan beteg volt, hogy mindenki hihetetlen hányingerrel meg hasmenéssel küszködött, többek között én is. Ha egy technikus fölszereli a technikát, és utána lefekszik, az egy másik helyzet, nekem nem szabad rosszul lennem estére, pedig hihetetlenül rosszul voltam egyébként. Elég komoly koncentrációt igényelt a dolog. Ezt nem azért mondom, hogy mint a haza hőse beszéljek erről a feladatról, erről nem is kell tudnia a közönségnek igazából. Az én magánügyem, hogy így mondjam, de ez a feszültség azért benne van az emberben, mert jól akarja végezni a dolgát A mai estén ez az irgalmatlan szél okoz gondokat nekünk. Most is érzem, hogy emelgeti a fenekem alatt a színpadot, talán meg tudod erősíteni, hogy ez nem túlzás. Az a szerencsésebb ember, aki ezekről nem tud, csak fölmegy és énekel.Én nem tartom szerencsétlennek az én helyzetemet, sőt nagyon is szerencsésnek tartom, hogy olyan vezetője lehetek ennek a produkciónak, aki minden részletről tud. Nem is aludnék nyugodtan. Fárasztóbb ugyan, de én akartam, hogy így legyen. Nem panaszképpen mondom, csak ilyen tényleíró gondolatként.
efzé: Meddig lehet bírni, hogy minden a te kezeidben összpontosul?
Ákos: Nem tudom. Tavaly is éreztem már néhányszor, és idén is sokszor, hogy egy kis pihenőt be kéne iktatni. Ez alatt egy hosszabb időszakot értek. Nem tudom, mikor lesz erre módom, ezt most nem tudom megválaszolni.
efzé: A pihenő végeztével mi történik? Mit fogsz csinálni akkor, ha nem rockszínpadokon állsz „nagyterpeszben”? Több helyütt említetted, hogy vagy kövér étteremtulajdonos szeretnél lenni, esetleg borász. Tulajdonképpen mi a jövőd?
Ákos: Jó volna tudni, jó volna megmondani, milyen az amikor az ember egy kis szünetet tart. Halvány gőzöm sincs. Valószínű, hogy nem lehet egyszer és mindenkorra elválni attól a sorstól, amit az ember él, ami az embert élteti.15 éve foglalkozom egy olyan műfajjal, ami a pillanatról szól. Megszeretett a közönség. Az én ösmertségem nem akkor ér véget, amikor abbahagyom a zenélést. Ha megnézünk olyan produkciókat, mint a Piramis együttes, akik akkor voltak nagyok, amikor én 10-12 éves voltam, ha ma Révész Sándor föláll a színpadra, ugyanolyan érdeklődés kíséri, mint máskor. Nem tudom, hogy velem így lesz-e, de gyanús, hogy ennek a természetrajza a közönség szempontjából mindig ugyanilyen, az ilyen fokú szeretet nem múlik el attól, hogy az ember abbahagyja egy-két hónapra, évre, vagy akár hosszú évtizedekre. Vannak terveim, azért el tudom képzelni az életemet néhány évre zenélés nélkül. Van egy csomó olyan beváltatlan tervem, amit éppen azért nem tudtam megcsinálni, mert állandóan rágtam a csepüt különböző színpadokon. Hogy ezeket meg tudom-e csinálni, ez majd akkor derül ki, amikor abbahagytam egy kicsit. De ez nem holnap lesz, nem fenyeget ez a veszély. Kinek veszély, kinek öröm…
(folyt. köv)
