Íme, hevenyészett útinapló egy Budapest-Podgorica-Bar kirándulásról, lássátok feleim, mik vogymuk, utas és zugivó vogymuk.
A világ Kelebián túli fele érdekesen kezdődött. Megtekintettük Rúzsa Magdi szülővárosát, amelynek a vasútállomása Turára hasonlított. A többi része nem, az Kishegyesre, rendeltetés szerint. Következett Indija állomás, vártuk a hurikat, de nem sok volt. Elkezdődött 160 alagutas, isten tudja, hány hidas kis utazásunk, lefizetett kalauzokkal, nyelvtudás nélküli kommunikációval, kétórás késésekkel, háromóránkénti határátlépésekkel. Szerbia Zastava-uralta falvaival, viskótelepeivel, mindenhol egy gabonasilóval, vegytiszta Karcag az egész vasútvonal, esküszöm.
A sok határ sok határőre, akik közül azért nem mindegyik kért magyar sört. Az öregember, aki két liter pálinkával készült fel vonatútjára – persze elosztogatta. Főként nekünk. Az idősebb szurkoló-pajtás az „olyan hangosan zsidózok, ahogy akarok, nekem te nem parancsolsz!” – és a „neked nincs egy rossz lábad, hanem kettő!” - úri társas kommunikációjával.
Érkezés Bar-ba, az egyetlen jelentős kikötővárosba. A felirat tanúsága szerint ötcsillagos étteremben ebédeltünk, igazi, finom sopszkasaláta included. Egyszerre zöldellnek a fenyők a pálmákkal, a város első szakasza leginkább Kőbányára emlékeztet, a következő a Havanna-lakótelepre pálmákkal, a tengerparti része már hála az égnek Hawaii-ra, szép, olasz torpedónaszádokkal a háttérben.
És Podgorica, a világ egyik legcsúfabb fővárosa, a 3 vágányú pályaudvarával, a város, aminek a régi Parlamentje egy űrbázishoz, az új egy trafóállomáshoz hasonlít, a folyójában sezlonyok úszkálnak, a hídjai remegnek, miközben átsétáltunk rajtuk, az erkélyei már akkor is iszonyatosan randák voltak, amikor még volt rajtuk festék. Kedves, jól szituált barátunk igazi balkáni hangulatot próbált varázsolni a már egyébként is balkáni hangulatú esküvőre, ahol a helyi VIP-család tagjai keltek egybe, ránézésre komoly volt a buli, biztosan ott volt a montenegrói Story Magazin Szemfüles Bennfentese is. (Ha van ilyen.) Hogyne lenne, tudatlan efzé!
Szóval kedves, jólszituált barátunkat már jelentősen felünnepelődött állapotában leltük meg az esküvőről első alkalommal kipenderítve. A következő kipenderítés is lezajlott, ez már a szemünk előtt: kolléga be, egyenesen be az asztal alá, majd ugyanaz a kolléga rögvest új röppályára került, 6-8 markos helyi úriember kezei által, persze érkezés hasra. A háttérben villámló mélybalkáni tekintetek, a lakodalom teljes közönsége lényegében kicsődült. Hálistennek a bögyös-faros menyecskék is. Megérkeztek a rend szigorú őrei, lekezeltek előre az örömapával, kijelentették, hogy ők most bizony elszigetelik kedves jólszituált barátunkat – miután több széket is sikerült megrángatnia, asztalt borogatnia, stb.
Tanakodás, meggyőzés, s a „majd a buszban kialussza” – mottóval valahogy megmentettük attól, hogy EU-n kívüli börtönök keserédes kumiszát ízlelje a következő 10 évben, amíg Montenegró csatlakozik a világ térképeken már szereplő részeihez. Megúszta. Ma sem értem, hogyan.
És hát a meccs, körülbelül 70 FTC-rajongó 40-50 katona felügyelete mellett, katonai biztosítással a határtól és vissza a határig, három provokáló kis 10 éves helyi kölökkel, akik lelkesen mutogatták legkedvesebb vizuális anyázásaikat. Majd jött egy katona, és eltanácsolta őket vissza, a podgoricai, négyezer fős többségbe.
Hazaút, egy új szereplővel, aki odafelé még a busszal jött, csak nem szívlelte a korlátok nélküli, keskeny hajtűkanyarokat 1000-1500 méteres szakadékok felett, a rengeteg kereszttel a háttérben…Megértettük, befogadtuk, neki is cinkeltünk hálókocsi-ágyat, mert rendesek vagyunk. Annyira rendesek voltunk, hogy még szeszt is csempésztünk, de hogy pontosan miként, azt majd a fizetős részben árulom el. A szerb rendőrök, akik kameránkat lényegében kitiltották a belgrádi főpályaudvarról. A vonat, ami kifelé 3 és fél óra alatt érkezett meg a szerb határhoz Magyarországon, befelé valahogy 2 órával lassabb lett már menetrend szerint is. Az anyukák a szomszéd kupéban, akik azt mondták rólunk: „kislányom, erre ezek vannak végig”.
Szegények. Visszajönnek békében Belgrádból, és a magyar férfiak viselkednek velük Magyarországon balkáni módon…
Globalizáció, globalizáció!
..::efzé::..
hétfő, október 29, 2007
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
