Bukarest - Laczházi Zoltán szubjektiv – Egy sofőr naplója 1. rész

A határig nem volt semmi érdekes. Gyulai hajnal kettes átkelésünk a fináncoknak is szemet szúrt. ’’Hova ilyen későn?’’ – Bukarestbe megyünk. Nem volt több kérdés, csak egy kisebb vihogás efzé Nagy Feró által dedikált személyi igazolványán. Változó minőségű utak és a közvilágitás részleges vagy teljes hiánya kisért minket Déváig. Aludtunk. Majd Vajdahunyad felé tértünk ki. Félkész cigányvillák, és az eredeti Vajdahunyad vára voltak a főbb látnivalók. Mindez egy olyan durva ipari övezetebe ágyazva, hogy Ózd ahhoz képest zöldellő kertváros. Hátborzongató ipari megalománia. Déván kávé, pénzváltás. Anyagias barátaim kedvéért: egy lej 77 forintnak felel meg.

A cigány villák fotózása közben tévésnek néztek bennünket. (ez életem végéig elkisér?), egy cigányasszony figyelmeztett figyelemre méltó angolsággal, hogy akár meg is verhetnek minket ezért. Mármint a fotózásért, pláne ha tévések vagyunk. Ezután egyre jobban fáradtam, és flusztrált a hihetelen mennyiségű Dacia. Suzuki egy darab se.

Hegyek, napsütés, némi hó, alpoki szépség a Kárpátokban. A hegyi utak kiválóak voltak, sávok csak érzésre, felfestve nem voltak. Brassó, (erről majd efzé beszél, nekem kiesett). Bukarest, ismét ébren, kénytelen vagyok, a közlekedés pokoli, húsz óra utazás után egyenesen beteges. Sávok, nyilak, felfestve nincsenek. Mindenki kanyarodik arra amerre akar, illetve amerre tud... nem, mégsem: amerre akar és dudál, folyamatosan dudál... A kedvenc részem az volt, amikor egy sikátorszerűségben 4 sáv halad - amiből 2 villamossin. Gyilkos. És ez a kis lélekvesztő utca vezetett egy őrülten nagy kereszteződésbe. Na, ott mindenki amerre látott... Villamosok, trolik, sárga Dacia taxik perverz orgiája. A személyautók pedig a tejszinhab ezen a román sütin. Megérkeztünk, aludtunk. Folyt köv.