HOLIDAY-ÜZEMMÓDBAN - Interjú Ákossal - 3. rész

HOLIDAY-ÜZEMMÓDBAN - Interjú Ákossal - 3. rész

efzé: Nem érzed úgy, hogy kicsit dominószerűen működik a produkciód, felerészben te határozod meg, de a nagyobb részét inkább a közönség - például azt, hogy miből legyen CD, miből legyen DVD, hova menjetek turnézni?

Ákos: A népszerű válasz az, hogy a közönség határoz meg mindent. Nem hiszem, hogy a közönség bármit meghatározna, ők a koncertek hangulatát határozzák meg, és ezt igen felfokozott hangulatban teszik. Elég határozott elképzeléssel indulunk útnak, nem csupán királyi döntésről van szó, hanem arról, hogy egy csomó dologban együtt döntünk a zenésztársaimmal. Annak ellenére, hogy fontosnak tartom, hogy egy erős koncepció - és ha lehet az én erős koncepcióm - mentén fussanak a dolgok. A repertoár összeállításában nem tartunk közvélemény-kutatást, hogy melyik dalt szeretné hallani a közönség, hanem egy dramaturgiai ívre igyekezünk felfűzni a dalokat. Nem oda megyünk koncertezni, ahová közfelkiáltásra a közönség megszavazza.. Abádszalókon még soha az életben nem játszottunk, csak azért jöttünk, mert nagyon jó híre van ennek a szabadtéri színpadnak. Nagyon örülnék, ha egy kreatív produkciót nem csak a közönség szabályozna. Az olyan produkciók, amelyeket a közönség határoz meg, mindenkinek kéne, hogy tetsszenek, de valahogy gyakorlatilag soha senkinek nem tetszik. Ha megkérdezel egyes embereket az utcán, hogy tetszik-e ez vagy az a kereskedelmi rádió, akkor azt mondja, ez a rádió nem jó. Pedig ez a rádió pontosan rá szegényre hivatkozik, hogy a közönségfelmérés szerint ezt a számot játszani kell. A közönségfelmérés, az átlagos közönségigény igazából senkinek se jó. Az átlagos embernek jó, de átlagos ember nem létezik. Nekem pontosan az tetszik, hogy meglephetem a közönséget, s ezért nem árulom el hogy pl. melyik számokban játszik a Háry Peti, s azért nem árulom el hogy melyik dal újult meg például a 3 számos kis Bonanza-blokkban, mert pont az a jó, hogy ma este meg fog lepődni itt egy csomó ember. De nem azt mondom, hogy leszakad az égbolt, akkora meglepetés lesz.

efzé: Mi történik, ha apró meglepetésképpen neadjisten maga Jon Bon Jovi téved a szinpadra, és azt mondja;Ákos, gyere a színpadra, énekeljünk el együtt egy számot?

Ákos: (mosolyog) Hát akkor nagy baj lesz. Már kiderült korábban, hogy Bon Jovi és én nem ismerünk közös dalokat a világegyetemben valaha írt zenék közül. Itt arra a sztorimra utalsz, amikor Bon Jovi 1994-ben itt járt a Sleep When I’m Dead Tour-ral, és hirtelen ötlettől vezérelve, mikor bemutattak neki, mint helyi zenészt, föl akart hívni a színpadra. 2 perc múlva abban a helyzetben találtam magam, hogy egy világsztár próbál legalább egy olyan dalt mondani, amit én is ismerek és el is tudunk együtt énekelni. El kell hogy mondjam, hogy én nem a vendéglátóipar felől közelitem meg a zenélést, tehát nincs a bal kezemben a jazzirodalom, a jobb kezemben a rockirodalom. Én örülök, ha a saját számaimat el tudom játszani. Nekem már az egy teljesitmény, mert én egyáltalán nem tudok zenélni. (mosolyog) Tehát szegény, ha erre járna, akkor elborzadva nézné a keverőtől, hogy itt mi zajlik, és nem hiszem, hogy fel akarna jönni egy közös dalt elénekelni.

efzé: Melyik az az albumod, amit mostanában legtöbbet hallgatsz? A legáltalánosabb válasz tőled e témában, hogy mindig csak a készülőben lévő albumoddal foglalkozol szívesen. Ha elkészül egy-egy lemez, akkor nem is hallgatod tovább?

Ákos: Nagyon ritkán, csak szakmai okokból, ha pl. a repertoárból egy régebbi dalt kaparunk elő, és már elfelejtettem, hogy milyen. Írtam kétszáz-valamennyi dalt, és bizony van, hogyha az ember néhány köteg dalszöveget megír, akkor nem mindig jut eszébe minden. Egy-egy sor kihullik. A mai estére az új Bonanza dalocskát - azért új, mert most játsszuk először ebben a formában -, meg kellett hallgatnom. Egy régi Bonanza-lemezt kellett előkotornom, hogy is volt. Egyébként jót röhögtem, és ha már ott röhögcséltem éjszaka a hifi előtt, akkor megnéztem gyorsan egy régi Bonanza-koncertvideót is. Na az volt csak az igazi vicc. Mindannyian 20 kilóval ezelőtt voltunk, vicces ezeket visszanézni. A dolog felé nem lehet másképpen, csak öniróniával közelíteni. A közönség nagyon szeretetre méltó volt akkor is, meg most is azok, úgy hogy ez nem változik. Valószinű ha Isten adja, akkor 10-15 év múlva a mai produkción fogunk ekkorákat mosolyogni, és így van rendjén.

(folyt. köv)