Boldogságszimfónia

„De ugye a csillagokat látod, kislányom, nem?” – veti oda a vidéki művelődési ház leghátsó sorában az anya gyermekének. Nem látnak rendesen. Ünnepelni jöttek, „valami Szerződésnek a valahanyadik évfordulóját” , részletkérdéseket még a Milliomosban sem tesznek fel, nemde? A gyerek szerepel, „meg kell nézni, aztán majd megyünk, kinek ez a felhajtás?” – teszi hozzá az anya. A gyerek rugdos, és rácsodálkozik a kék-sárga lufierdőre.

Már a Vezetők is itt vannak, mindenki, aki számít, legalábbis a piros nyakkendősök közül. Vasárnap van, meleg van, mehetnének kirándulni is, de ők ilyenkor is százon teljesítenek: átadnak, ünnepelnek, átvágnak. (Szalagokat.) A helyi polgárőrök még egy kicsit szabadkoznak, amiért elhajtották a rendezvényről az Első Szónokot. Sem az Első Szónok, sem a Második Szónok, de a Harmadik Szónok sem tudja, miről kell itt beszélnie, „majd amiről kérdeznek” , mosolyog a Második Szónok.

Hátradőlünk, megy a műsor. Millió rendezvényből tudhatjuk, hogy nekünk azért jó az EU, mert eljárhatjuk a színpadon az írek avagy a franciák valamelyik táncát. Mindig ez van, megszoktuk, most is a tánc a jelkép, ami összeköti a népeket egységes fogyasztó-termelő maszlaggá. Az EU gazdasági botladozásait kommunikáció-technikailag a közös kulturális gyökerekkel illik betakarni.

A szokásos általános iskolás versenyszámok (keringő a nyolcadikosokkal, énekkar, satöbbi) után az Első Szónok belekezd. „8 ezer milliárd forintok repkednek a térben. Jó nektek itt, éppen féltávon vagytok a két Nagyobb Város között”, közli a Faluval. A Falu már megszokta, hogy neki jó. Mindig azt mondják, hogy a vidéké a jövő, bár egy picit nehezebb itt élni, de olyan jó a levegő. Aztán az Első Szónok rendszerváltás környéki emlékeket idéz fel, amikor Gorenjéért, Milka csokiért utazott a magyar Bécsbe. „Látjátok, már nem kell messzire menni”, hiszen az Európai Uniós lehetőségek egyik kézzelfogható formája is felépült a közeli Városban: a Hipermarket. A Csoda. A Netovább. És persze „véget kell vetni a sérelempolitizálásnak” – vált aktuális témákra, klájne puccs ante portas, de hát ilyen műfaj a politika.

Jön a torta, rajta az EU és Magyarország, a feladat a felszeletelés. Kés kerül a politikusi kezekbe. No, most legalább mindenkinek egyformán jut a nagy, közös tortából, szólal meg bennem a halk szavú irónia, és elnézem, ahogy a Külügyminisztérium Egyik Illetékes Asszonya zavarában nem meri kettévágni Magyarországot.

A logisztikailag majdnem jól előkészített mítosz egy csapásra szertefoszlik, mindenki felbolydulva eszegeti a tortáját. A Második Szónok sem mosolyog már, csak felhorkan, hogy ő öt embernek nem beszél - hiszen a tortaosztogatás után szülők és csemeték egyaránt elhagyják a termet, a szigorúan korrekt ünneplés vasárnapi matinéba fullad. A Harmadik Szónok talán titkon örül, hogy nem kell megszólalnia, mégiscsak vasárnap van, nincs formában. A Szónokokat kérjük az elit fogadásra, a Nép pedig falatozzon a kisteremben – szól az utolsó szervezői ukáz.

A Nép, az istenadta nép át is vonul, és műanyag pohárból eszi a svédgombasalátát. Ejnye, pedig már három éve beléptünk az Unióba.

Faragó Zoltán

Morning Romania

End of the road

A nameless marketplace beside the bridge

Monasteri Turnu

Trance-sylvania

Full service

A moment from Cluj Napoca

Olt River

Welcome to wherever you are

Kútágas

Ablakmosó vizet gyűjtünk, de nincs közkút. Illetve van, de tekerős. Illetve kétemberes. Vagy mi.

Erdély

Cseppet sem haladunk

Azok a híres bánffyhunyadi villák

Más világ

Grand Theft Auto...ez a játék jut az eszembe mindig az itteni közlekedésről. Lehet, hogy lőnek is, csak mi még nem láttuk. Laczizé könnyebb helyzetben van, az ő ablakából több balesetet látni, mert ott a kereszteződés. Tegnap egy kisebb gázolást nézett végig premier plánban, de semmi bulváros-véres; az elütött pasas összeszidta a sofőrt, aztán elment haza, vagy skandinávlottózni. Ki tudja.

Az elmúlt pár nap során több tucat sötét hátsó udvarban jártunk, határszéli csehóban, koldusok, utcagyerekek között, néha tényleg baljós arcok fogadtak minket, de sem kirabolni, sem megkéselni nem akartak; sőt, tiszteletre méltóan ékes angolsággal szolgáltak ki a világvégén is. Persze olyan helyekre nem sikerült nyelvtudással rendelkező kollégákat delegálni, ahová valóban kéne valami külföldiség – határállomásokon, kikötőkapukban csak kézzel-lábbal értettük meg magunkat. Meg lehet szokni.

Sztereotipiák? Hmmm. Senki nem emberevő, de ehhez az országhoz kell kalandvágy és kellő idegzet. Nagyon sok minden más, mint otthon, de néhány dolog jobban múködik. Az emberek közvetlenek, ha turistát látnak, előzékenyek, nem dudálják le a fejét a zebrán (a románokét egyébként egyenként...) A rendőrök mindig villogó szirénával közlekednek, csak a sivitást kapcsolják le default módba. Az ország lehetne nagyon szép, de az épitészet több, mint kaotikus, lényegében mindenki azt épitett, amit akart, és oda, ahová elkezdte. Semmiféle koncepció nincs a régi városrészekben; az újakban is csak annyi, hogy egy nagy, kilométeres vonalzóval meghúzták a boulevardok és a strada-k alapvetületeit, aztán Dózeristen és Panelisten szertartásai következtek. A Titan-lakótelep, ahova bevackoltunk, lényegében Közép-Európa legnagyobb egybefüggő lakótelepe; de az a rengeteg erdélyi öreg, akit a falurombolás után betelepitettek – többek között – ide is, megőrizte a régi szokásait; azt nem lehetett lerombolni, elvenni tőlük, hogy kiüljenek a ház elé a padra, mint otthon. Ülnek is rendben, még akkor is, ha szakad a havaseső.

Aztán itt van az ortodox vallás világa, a zárt, de a világra mégis nyitott monostorok tavak partján, olyan falvak szélén, amelyen az átlagember át sem mer hajtani, annyira veszélyesnek tűnnek. A szerzetesek még Ceusescu idején is megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek, hiszen a román nemzeti tudatot a valláson keresztül is erősitették. Egyébként belső tartást tekintve mi, az örökké nyafogó, megsebzett nép példát vehetnénk róluk.

De mindegy, mielőtt még eljutnánk a Beavatásig, elmegyek aludni. Várnak. Ti meg nézzétek a képeket.

..::efzé::..

Summa Summarum - avagy Laczházi végkövetkeztet

Vasárnap indulunk haza. Addig már nemigen történik itt semmi. Úgyhogy levonom konzekvenciáimat. Nos, “petite” álinterjú jómagammal.

Miért utazol? Utazni jó. Nekem jó, talán másnak is. Nem azért, hogy kalandozzak. Kell az a fenének. Én csak szeretnék a világ minden szegletében meginni egy kávét, elszivni egy cigit. Egyéb vágyam nincsen nekem. Az utazás a lényeg. Menni. A célállomás pedig már-már szinte lényegtelen. Csak meghatározza az útvonalat. Titkon ez a kávézásról, és a dohányzásról szól.

És hogy tetszett Románia? Bukarestet nem tudom még feldolgozni, kevés volt ez az idő. Lakni viszont Constantában laknék. Ideig-óráig persze, úgyis továbbmennék onnan is.

És nagyok- e a különbségek? Ja, ha nagyitóval keressük, akkor persze. Amúgy majdnem ugyanaz, mint otthon. Itt is lefelé esik az eső. Na jó, persze, van ami más. De a kelet-európai ember könnyen alkamazkodhat.

És visszajönnél-e? Igen, persze. Főleg Constantába J.

Megérte? Hülye kérdés.

Végszó? Ja, háromra mindenki meztelen. Viszlát, otthon.

Egy a sok közül

Gyermekmegőrző

Rácsok

Arcok a térről