Szolgálati közlemény Szent György-rajongó kritikusomnak: ez itt az eredeti Szent György-monostorból való kép. Cernica-ból.
csütörtök, március 01, 2007
Szent György és a villanykapcsoló
Szolgálati közlemény Szent György-rajongó kritikusomnak: ez itt az eredeti Szent György-monostorból való kép. Cernica-ból.
kedd, február 27, 2007
Laczházi Szubjektiv. Part 4. Tenger, törökök, rómaiak
Constanta. Szép, öreg város. A fene se mondaná meg róla, hogy román. Amolyan igazi kikötő, valami regényből. Római kikötőváros volt, mára számos történelmi emlék bizonyitja ezt. Romániai kiruccanásunk során eddig ez volt a kedvenc helyem.Magamban még azt is megkockáztattam, hogy élnék itt.
A világ egyik legnagyobb kikötőjét, a világ egyik legtipikusabb biztonsági őre vigyázta. Megkérdeztük tőle, hogyan juthatnánk be. Hozzáteszem, semmilyen nyelven nem beszélt. Csak románul. Tehát inkább mutogattunk, mint kérdeztünk. (Pantomim is eine unique lingua – a szerk.) Majd „elmagyarázta”, hogy rendőri engedéllyel lehet csak belépni, amit a szomszédban lévö őrsön lehet kérni. Mivel nem kockáztattunk még egy barna személyis támadást (lásd bolgár határ) a hatóságok ellen, igy továbbálltunk.
Maradt tehát a tengerpart, a történelmi belváros és a kebab-bárok. De ez pont elég volt. Szeretem Konstancát. Nézzétek efzé képeit. Béke.
(Olyannyira béke, hogy ma úgy 20-22 órát aludt. A kárörvendő szerk.)
Autó a tenger felé
Cigánygettó persze még nem volt, illetve volt helyette török gettó. A hétfői úticél Constanta volt, a Fekete-tenger legnagyobb kikötővárosa. És mint ilyen, igencsak félúton áll valahol a török-balkáni és a posztszovjet mentalitás (és városkép) között. Szinte egy külön bolygó.
Az odavezető utat autópályának ugyan nem nevezném, bár a románok szerint az. Miután egy, a saját sávunkban velünk szemben robogó piros kisautót reflexből elkerülünk, irány a Sztráda. A Sztráda, amely a „ki itt felhajtsz, 130 kilométerig ne is várj benzinkutat!” – kinyilatkoztatással fogad. Merthogy ez áll a táblán.
Nincs is benzinkút, minek is az, viszont 2 kilométerenként egy parkoló, ahol mindig van valami Dacia felnyitott motorháztetővel. Nem birják a 130-as tempót, amelyet egészen 70 kilométer hosszan követel meg tőlük az élet, utána ugyanis megszakad a pálya jó 40 kilométerre, hogy még egy 10 kilométer erejéig folytatódjon. Hijjjába, még a nagy Conducator kezdte el, 20 év alatt sok az a 80 kilométer?
Tehát Constanta, eredeti budapesti közlekedési morállal – abban tér el a bukarestitől, hogy abban legalább lehet haladni (egyébként ledudálják a drivert a bakról). Itt meg a lámpától-lámpáig cimű mesejáték zajlik. A város szép nagy állat, Mamaia kicsit még szocreál, a tengerpart nagyon kellemes, még igy február végén is. Könnyű beleszeretni, még azt is elfelejti felfogni az emberfia, hogy egy barátja túl az Óperencián nyert 5 milliót. És megbabonázva issza tovább a kávéját a török negyedben. Mert nagyon finom kávé.
A kikötő annyira Rejtő Jenő világa, hogy róla kéne elnevezni. Félvilági alakok mindenhol. Mindenhol bontásra itélt házak, önkényes beköltözők, török asszonyok, a szemétben focizó gyerekek – hiába, ez a nagy Georghe Hagi szülővárosa, mégiscsak ő a leghiresebb román a románok szemében. Az utcákon dobozok, azokban kóbor kutyák, szürrealisztikus kép, de igaz. Egy-két sarkon belül egy mecset, egy ortodox és egy katolikus templom, és a zsinagóga. A török kávé nagyon finom, de nem feledteti, hogy három napon belül már a második kikötőbe nem tudunk bejutni.
Hazaút, sötét falvak megint csak mindenhol, elvétjük az irányt, úgyhogy az „autópálya” helyett településeken át robogunk vissza a fővárosba. Közben egy román kamionos majdnem letúrja lélekvesztőnk hátulját, de végül mégsem. Alig birjuk már hazáig, meghasonultan bömböltetjük a Slágert, a Dragostea din tei-t. Aztán úgy négy óra autókázás után kikötünk.
..::efzé::..
Kóbor lók
Azért is kaland az éccakai vezetés Románföldön, mert bármikor szembejöhet velünk két ló a kocsma előtt. És a tócsából isznak. De mint a lovak.
vasárnap, február 25, 2007
A sör összehoz...:)
Ilyen ez, egy friss uniós, meg egy régebbi uniós ország lelkes polgárai egymásra találnak, öt kilométerre a román-bolgár határtól.
Zoltán Laczházi szubjektiv útinapló - Episode 3.
Apeh és Bulgária. BOB közértje, és „Fuck Béla Markó”. Röviden ennyi lenne a szombati napunk. De mivel ez nem sms, igy következzék hosszabban...
A szokásos reggeli bevárásárlás után Bukarest külvárosa felé vettük az irányt, mondván majdan ottan jól fotózkodunk. Aztán egyszercsak a nagy büdös külváros-keresésben elhagytuk Bukarestet. Efzé javasolta, hogy akkor ugorjunk le a bolgár határhoz, mivel csak 60 km az út. 2x2 sáv, kevés autó, ideális fényviszonyok, jó kedv. A határváros Giurgiu, onnan lehet megismerni, hogy van mellette egy hatalmas Duna, hajógyárral, kikötövel, vizes miegymással. A bolgár határt a Duna jelenti, egy hosszú hid vezet át rajta. A hidpénz kb. egy magyar 4 napos pályamatrica árának felel meg. Csak oda, nem retúr! (viszont a bolgárok legalább nem szedik, csak a románok – a szerk.) A hidpénzt leróttuk, majd átrobogtunk a Grande hidon.
Határállomás. Én nyújtom a személyimet, efzé is hasonlóképpen tesz, de ő a régi barna személyit adta. Na, ezzel kezdődött a zavar... A román határőr legyintett, hogy neki aztán mindegy, mivel hagyjuk el az országot. A bolgár viszont láthatóan megzavarodott a 2 féle személyi láttán. Ki-be rohangáltak a fináncok (40 percen keresztül... – a szerk.). Végül kértek valami más azonositót. Efzé a tébé-kártyája után (ha már úgysem engedtek át, akkor röhögjünk egyet – felkiáltással) az adókártyáját nyújtotta oda. Azzal megint berobogtak az irodába...kérdem én: Gyöngyöstöl közel 1000 kilométerre, egy bolgár határőr mi a jó túrót tud kezdeni egy magyar adóigazolvánnyal? Felhivja az APEH infóvonalat? Mindegy, lényeg a lényeg: visszaforditottak bennünket, majdnem egy óra várakozás után nem engedtek be az országba.
Hazafelé lekanyarodtunk Oinacu településre. Kávéra vágytam, kérésem meghallgatásra talált, mivel fotózás közben kijöttek a helyi kocsmából, hogy ugyan mit csinálunk, ugyan honnan jöttünk, és ugyan hollandok vagyunk-e. Közöltük, hogy magyar turisták vagyunk. Örültek, vagy legalábbis mosolyogtak. Betértünk hát egy kávéra. Jóféle török kávé 1,5 lejért. Közben kérdeztük, hogy osztan szabad-e fotózni. Naná, of course. Meglepő, hogy minden sarkon (értsd: lepukkant kocsmában) találni olyan embert, aki beszél angolul. Itt ismerkedtünk össze Ionassal, a helyi fűszeressel. Beszélgettünk, és mint kiderült nagy 3G rajongó (nem az új mobilszabvány, kedves tecnhokrata barátaim, hanem Satriani, Vai, és Malmsteen, a világ 3 legjobb gitárosa.) Mivel én szivlelem a hasonló zenét, igy volt már közös téma. Ez annyira megtetszett Ionasnak, hogy meghivott és megmuttatta a boltját, aminek a neve BOB volt. Kérdeztem, ki az a BOB? Erre rámutatott Daciájának rendszámára, és máris világossá vált, hogy a közértet a rendszámáról nevezte el.
Sörözés, fotózkodás az uniós zászlóval, egymással, felvágás a cd gyűjteménnyel. Búcsúzáskor, még közölte, hogy szereti a magyarokat, főleg minket, de tényleg. Azonban „FUCK, BELA MARKO! FUCK, HIM!” mert ugye korrupt. De ha már itt tartunk, Funarral se ért egyet. Ez a szép, kedves barátaim, mig az angolokkal csak az időjárás az első közös téma. Romániában lehet együtt szidni a politikusokat. Kézfogás, salut, és vissza Bukarestbe. Alant pedig nézzétek efzé fotóit, melyek kiválóan illusztrálják útinaplónkat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
